Még egy Poós:
" Mindig is rettegtél attól, hogy legalább száz "Nagy Ő" létezik Budapesten, és te csak hárommal találkozol majd, és a legutóbbit veszed feleségül, cserbenhagyva a többi kilencvenhetet. Rettegtél attól is, hogy azt a hármat sem találod meg"

Jöttem, láttam megyek, nem jön a számra ez a: Vici, s bár nem zárom ki teljesen, de a győzelem esélye kicsi. Mindennek meg van az ára, s hogy nem megyek soha Kanizsára, már nem veszteség, de való, és érezhetem úgy magam, mint ama bizonyos faló Trójában, aki bizonyos szemszögből nézve, rosszkor volt, rossz helyen.

November volt, óvatos cipők hoztak ide,
az égen szürke fátyol, vele nyálkás a lég.
egy percre félre néztem, eltalált telibe,
mire addig gondolni se nagyon még...

Egy ház vont körbe, csupa nagy rejtjelek,
s a nővér - kinek neve Gabi - kérdezte meg;
önnek mi a kára, s mi végre szenveleg ?
és én - tán a telet okolva ,csak halkan,
annyit mondtam: láthatja jól, nem tévedés,
az ördög vagyok, nézze csak a szarvam.

Mi előtt lett a baj. Az a baj ami előtt volt egy másik baj is, de ebbe most nem mászom bele. Bajok szerint korszakolok, mondjuk a mohácsi vészt életkorom okán nem veszem bele, de azért abból is kikanyrítom a magamét.Mit ne mondjak, ahol baj baj van, én bizony odatörleszkedem.Tehát helyesen, egy jelentős baj alkalmával, mely nem a mohácsi vész volt, hanem valami nagyon hasonló megkérdeztem tőle, hogy ennyire titoktalan volna minden,és ennyire csupasz hogy ez csak tényleg sebzők meg sebzettek egymáshoz való egyismeretlenes viszonya, melyet elintézünk négy betűvel.
Azt mondta - jól emlékezem: valahogy így.Hogy így volna.Pont ezekkel a szavakkal.Erre, persze csak hallgatani lehet.Én meg e tekintetben nem vagyok az a rebellis, tehát halgattam. Egy pillanat alatt mindent profánná tett ez, az amit mondott és ahogyan mondta. Olyan lett hirtelen, hogy nekünk nincs közünk...ahhoz valamihez aminek kellene lennie, és ahhoz a  semmihez sem amitől olyan bolond módon rettegünk.Egy pillanat nem sok, kívül rekedt minden, vagy hogy mi rekedtünk ki, de nagyon Én meg bolond azon rágtam magam, hogy valamit az asztalra...valahára.Arról nem volt szó , hogy már minden asztal reserved és különben is záróra van, csak elfelejtett szólni a pincér,mert egy nő hajába fúrta az arcát. Mindegy is, betudom egy protokoll leckének (ez nem igaz), bemutakozásnál illedelmesen megkérdezhetem; Ön mivel foglalkozik és nem mellékesen sebzett vagy sebző. A folt meg a zsákja, ilyen töredékesen lesz eztán, ha lesz. Ma kimozdulás van. Ki kell menni -végtére. Oda kell menni, ahonnan sietni kellett egykor, persze tartok attól, hogy az inakban megmaradt mindez,hogy az izületek nem felejtenek,hogy a térdemben ott maradt az a láz, a sietésre való hajlam. Persze sietésre mindig van ok - vegyük csak mohácsot(!) és hol van ez ettől. Csak, vagy mégis - ki tudja, volt úgy hogy hazajönnii, annyit jelentett mint otthon lenni, nagy sietve.Most meg örökös úton levés, egyhelyben is.

egyébként meg mától vajszínű az a bizonyos árnyalat (wizzo butter)

"...Mindig is féltem, hogy majd nem sikerül, amit igazán akarok. Hogy ott fogok állni, ahonnan nincs tovább. Hogy olyan társam lesz, akiben nem hiszek.Hogy nem tudom kimondani kedvenc mondatomat. Azt, hogy "Szeretlek". Hogy úgy fogok érezni, ahogy te éreztél sokszor, csak neked mégis összejött, nekem viszont nem.
Még huszonöt éves koromban is reménykedtem, hátha nagyobbak lesznek a melleim, hogy egyszer csak megtalálom az álomruhám, az álomfrizurám, az álomvárosom.Budapest. Talán szeretem.Volt, hogy úgy éreztem: kedvelem az Elektromos műveket, mert áramot visz a lakásomba.Volt úgy, hogy azt éreztem: kedvelem az útjelző bójákat, mert olyanok, mint a bohócok sipkája."

Poóós Zoltán - Felkészülés kedvenc mondatomra
Hajrá egyedül !

Emlékszem egy fa alatt feküdtünk (jó nagy platán volt - ha jól emlékszem, már miért ne emlékeznék jól, mindig mindenre emlékszem) Majd megölt bennünket a nap,még a lombok alatt is, olyan meleg volt. Az arcunkon izzadságcseppek kergetőztek. Néztelek és teszett ahogy egymásba érnek a kicsike patakok, az enyéimmel nem sokat törődtem, meghagytam neked.Pironkodtál, hogy izzadsz, én meg örültem, hogy nem vagy ufo.Hanyatt voltunk - feküdve és néztük a hatalmas lombot, az ágak bonyolúlt szerveződését, mely az értelemmel felfoghatatlan. Azt gondoltam akkor, ha egy kicsit is közelebb jutnék ahhoz, hogy megfejtsem az ágakat és bogakat, akkor egy kicsit közelebb lennék ahhoz is, hogy téged is értselek. Nem csak gondoltam ezt - mondtam is neked. Nevettél, hogy mindig felesleges dolgokon jár az eszem. Tehát rajtad. Akkor valahogyan ezt nem sikerült dekódolnom, mármint hogy ami nekem felesleges, az pont te vagy, hogy tőled nem látom a fát és attól meg az erdőt.Hogy így állunk. Ez akkor valahogy kimaradt, nyilván ki kellett maradnia, az elviselhetőség okán. Aztán már nem mondtam ilyeneket. Tudomásul vettem, hogy tudomásul veszel. Magától érthetődönek tűnt, hogy osztozni akarsz velem abban ami éppen akkor én vagyok. Akkor néhány percig a fa alatt, olyan volt mint ha lennék - általad.Mindegy volt akkor, hogy érzelem vagy érdek vezetett bennünket, csak arra emlékszem, jó volt nézni azokat az izzadság cseppeket.Próbáltam megjegyezni akkor a faágak rendszereződét, hogy majd eltudjam képzelni alkalomadtán. Már abban sem vagyok biztos hogy platán volt.

A dolog úgy áll, hogy csak fel kell majd egszer vennem azt a rohadt telefont és mondanom kell bele valamit. Nincs mese (csak az van) színt kell vallanom, hogy mi az ami van, az éppen, hogy nincs.Ezt hogyan fogom elmondani ???.Kell egy szó majd arra gondolok és arra hogy ez a szó nincs is, csak a vágyódás van meg rá, a létére való vágyódás. Hogy mi volna ez voltaképpen. Hogy itt nem annyira, vagy, hogy nem eléggé, és hogy máshol se nagyon lehet elképzelni ezt az egészet.Hogy mibe is helyezzem bele ezt ami csak jobb híján van. Már oy régóta van ez így, hogy tett és szemlélődés képtelenségnek tűnik a választás. A kisebbik rossz, de hát azt sem tudom pontosan melyi mik. Egy képet néztem az imént. Én vagyok rajta, persze hogy én. Egyedül. Lehetek vagy néhány éves.A nagyanyám kertjében vigyorgok,érhető, hisz akkor a kezdettel volt inkább dolgom mintsem a végzettel.Tabula rasa, bazi nagy A/4-es a lelkem, talán. Nézek bele az optikába, olyan az egész mintha (és ez minden bizonnyal ösztönös volt ott akkor) üzenni akarnék valamit.Egyrészt dicséretes ez az igyekezet  ott, de nem kevésbé szánalmas. Nézem a szememet, szembe nézek valamikori magammal. A tekintetébe fúrom az akkorinak a mostanit. Csalárd módon kódolva van benne a zöld ágra vergődés. Kérdezem hova lett a zöld ág és hogy mi módon maradt a vergődés. Nincs válasz persze. Csak ezüst és némi zselatin, Az csak ott fényérzékeny anyag. Annak is csak néhai.Rdukált tudniiilik. Pillanatfelvétel.1/125 másodperc az életemből.Blende.Ende.Fecseg a bélszín, és hallgatok én.

Most meg jött ez a "mi végre is ez itt" érzése. Hogy a közlés szakadatlan kényszere mindig csak sarokba szorít. Lecsillapodik aztán újra visza jön, már a távozásban benne marad az érkezés üzenete. Ja hogy minden csak eltelik, ezzel van tehát bajom. Telik, de nem tudok eltelni vele, mohóság, figyelhettem volna jobban hittanórán, plussz a teve meg a tű és hogy a sarúja szíját se. Mechanikussá vált minden, parancsra ütöm a billntyűket, már megint függelem, kényszer. Aztán, hogy itt az oly sokszor elhangzó két szó, a te meg az én mit is jelentsen. Nem, a Te az már réges régen nem egy személy, az már réges régen több annál. Nem konkrét személy, a Te az minden egyéb ami nem én vagyok, hát így nagyon nehéz lesz, annyi biztos.Amikor E-seb azt mondta, semmi ellenkezés; plasztikai sebész. Felesleges volt mondani, hogy nekem semmi bajom nincs már a gravitációval, sőt egész jó kis szimbiózist sikerült kialakítani vele.Az érvei súlyosabbak voltak mint én magam.Végül is az ő dolga, ha már én nem vagyok az neki, márhogy a dolga. A végsőt úgyis mindig a test mondja ki, ha ugyan kimondja, az enyém már nem, mert megkukult vagy nem is tudom, de tényleg.Különös, hisz mondják, megváltott világban élünk mi mind, na hát nem azért, de kiváncsi lennék, milyen az ami nem meg váltott. Persze ott is csak a sebekre lenne éles a szemem, ilyen vagyok na, a seb az egyben létezés is, és én bizony isten nem kértem azt hogy: életösztön de nap mint nap tapasztalom,hogy van ilyenem nekem, de ez többnyire csak haogatás, elodázás, elmismásollás. Mint decemberben, ordít a fülben a Rasputina, én fent a várban, az este is gondolkodik, jöjjöne e és előttem szét tett lábbal a város, vagy amilyennek láttam akkor. Csukafejes, jutott akkor ez eszembe - de persze elvetettem az ötletet, amúgy is halva született - nem jó anya vagyok.Aztn hirtelen megint nyár és forró az aszfalt, a kőművesek kezében megáll a kanál, a spakli, mindenkit elbűvölsz és ezt tudod is hogy így van. Talán átöleltelek talán nem, jó lenne rá emlékezni hogyan is volt, bolondulok az értelmetlen dolgokért.Aztán meg sírás az Andrássy úton és késve betérni agy moziba.Nem is gondoltam, hogy amikor kijöttünk, hogy úgy már soha többet nem mehetünk be, ugyanúgy nem, pedig azt szerettem volna, ha az élet egy végtelenített szalag.Nem tudom megunni- biztos valami baj van velem.Mindig az legyen, mindig egy legyen.Mindig legyen.Legyen.
Elfáradtam, hisz semmi dolgom, csak arra gondolok mot mégis, az Andrássy útra, hogy ott egy kicsit már túl voltunk mindenen és éltünk egy kicsit, túléltünk, ha úgy tetszik, de lkísérlet volt arra, hogy dolgaink lelepleződjenek.Volt valami a levegőben akkor, de lehet hogy csak ólom, nem tudom.

... nagyon nem figyeltem oda akkor.Lustán sütött a nap, a bágyadt jegeces délutánban, épp csak félre néztem, semmi több és sóhajnak hittem egy lélegzetvételt.
Azóta van az az érzésem, hogy néhány liter levegővel nem tudok elszámolni.Az adósom vagyok.Légszomj hitelező.

Claire seb. Hogy a betege volnék, de nem. Nem vagyok belebetegedve.Nem belé, sokkal inkább vagyok a magam betege. Konkrétan: belevagyok betegedve magamba.Claire a géz, s ahogy ez kinéz még egy darabig eltart ez a jódozás (szép tiroli népszokás). Na de, hogy ő azt látja e amit én ? Az mondja: mondjam, ez alatt azt érti : lehet.Mármint mondani, hogy adott az alkalom,hogy most megnyílt a közlésnek a tere(hogy nézni is tereh). Én meg mondom - a betegem vagyok. - Hogy értem - kérdez ? Nem értem, értem semmiképp. Kapaszkodót keres, fogást vagy mit. Én bámulom közben a heverő kárpitját - ő meg engem. Lassan tiktakkol az idő. Meg, hogy nem vágyom ki. Firtatja, tudakol, érdeklődik, meg akar fejteni. Helyettem is. Mondom azért, már hogy ne üljön ránk a mázsás csend, hogy nem sebem ő, de köze van hozzá és ez már majdnem olyan, mint ha az is volna. Nem hívom fel, írok, csak írogatok, azt hiszem írogatok inkább. Tömören válaszol.Kiigazodik rajtam, hogy attól koldulok.Aztán teleragasztom az asztalát post-it-el, hogy akkor igazodjon már ki, ha ez a közös érdek.Ragacsos az asztal. Ezt hagyom ott neki, a ragacsot és ragacsos lesz utána minden, a lépcső a korlát,ragacsos rajtam az ing, a délután is egy hatalmas ragacs.
Repüléshez kedvezőtlen idő.

A "SZERET, NEM SZERET" JÁTÉK SZABÁLYAI:

Kellékek: Férfi-Nő, Nő-Férfi, akáclevél
A játék menete: Az akácfa leveleiit sorban letépkedjük, úgy hogy minden egyes levélhez a szeret kijelentés ill. ennek inverz megfelelőjét társítjuk. Mivel az akác levele jó esetben páratlan számú, a szerelmesek legtöbbje, okkal tekinhet bizakodva a jövő széles horizontja felé.
Figyelmeztetés: Pesszimisták okvetlenül "nem szerettel" kezdjenek, különben kudarcra ítéltetnek.Türelmesek fenyőfával is játszhatják.Gyerekeknek számára a játék ellenjavalt, az apró alkatrészek miatt, melyeket könnyen lenyelhetnek.Buzgó szerelmesek kössenek általány szerződést a helyi erdészettel.Favágók, az akáchoz való különös viszonyuk miatt, ebben a játékban nem vehetnek részt.

" Számtalan dolog pusztul el naponta erőszakos módon. A kedd a legjobb a brutális halálra. Színe a sárga. Szombaton van a második legtöbb haláleset, ezért színe a vörös. A "Nagy Halál Játékban" a vörös és a sárganapok versenyeznek. Eddig a sárga vezet 31:29 arányban. Színétől függetlenül, erőszakos halált mindig tüzijátékkal ünnepelünk."

"Ha a "Síri kidobós" játékosa elejti a kuglit, akkor számos hátrány sújtja. Először fél kézzel kell elkapnia, majd féltérden, végül térden állva, egyik szemét behúnyva. Ha csukott szemmel elejti a kuglit, akkor halott és a szemfedőre kell feküdnie."

"Ebben a játékban hurokkal a nyakunkban olyan magasból kell leugrani, ami elegendő ahhoz, hogy a kötél megszoruljon.
A játékban azokat büntetik meg, akik önző cselekedeteikkel nagy szerencsétlenséget okoznak másoknak.
Ez minden játék közül a legjobb, mivel a nyertes egyben vesztes is, és a bíró ítélete mindig végleges..."
--- leletek P G vidámparkjából.