Anya ágyán ülök. Az ágyból három napja kiköltözött a fájdalom, itt már nem hat semmi féle erő és nincsenek végletek. Hol nehéz, hol könnyű csöndesség van. És én vagyok és gondosan összehajtogatott ruhák vannak. Csak anya nincs sehol. Észreveszek egy szöszt és egy hajszálat. Nézek ki az ablakon, beömlik az idő. Az orromhoz nyomok egy pulóvert.
Véget ért egy korszag.

Anya ágyának szélén ülök. Az ágyban anya fekszik és mellette az ágybérlője, a fájdalom. Anya annyira fáradt, hogy semmihez sincsen kedve, szemet nyitni se, szemet csukni se, én keresek neki indokokat az élniakarásra. Én, aki ennek az egésznek már jó ideje háttal állok neki. Nem az életnek, hanem az élet színterének inkább, az állagnak , a közegnek, az élet életterének van nekinyomva a hátam jó erősen. Fáj most éhesnek lenni és fáj enni. Fáj elaludni és fáj felébredni. Csupa olyan dolog csimpaszkodik belénk ott az ágyon, amit nem tudok ésszel felérni. Összekarmol bennünket a fájdalom, rossz ránk nézni, ráncokat cserélünk. Egy mondat kellene most, tudom, egy jól elhelyezett mondat, amit csak negyven éves félig egészségesek tudnak mondani a hetven éves elmúlásba készülőknek. Egy jó mondat kellene, amivel magamra terelhetem a figyelmet, amivel ki lehet pöckölni a fájdalmat az ágyból. Nem jut eszembe semmi, orvosságszag van, megkocsonyásodnak a gondolatok. Aztán egyszer csak majdnem kimondom: Anya, én úgy örülök, hogy mégsem vagy róka. De nem mondok semmit, talán nem is értené, talán nem is emlékszik rá. Talán azt hinné, meghibbantam.
Ezerkilcszázhetvenvalahányat írok. A Szabadság moziban ülünk. Anya, én és Éva néni, a Solymosné. Így járjuk mi hárman a mozikat a hetvenes években. Apa nem jön, ő a Sarokház presszóra helyezi a hangsúlyt. Ott ülünk a hetvenes évek nézőterén.
Mindjárt leoltja a gépész a lámpát, amire gyerekzsivaj a válasz. És elkezdődik majd a film. Veronika és a bűvös zsák. Román film.
Sötét van a nézőtéren, senki nem veszi észre, hogy eljövünk, én és anya. A biztonság kedvéért még visszanézünk, hogy ott ülünk-e még mind a hárman. Ott vagyunk, szépek vagyunk. Nézzük saját arcainkat. Fények ugrálnak rajtunk. Betétdalból van az auránk, elfelejtjük magunkat, elindulunk.
Egy hajnali vasútállomáson vagyunk, tél van, ökölbe szorítja lábujjunkat a hideg. Észak-Komáromba tartunk, egyazon politikai tömbhöz tartozunk, osztozunk hát velük jóban és rosszban, orkándzsekiben, ruszliban, olcsócipőben. Aranyfácánnal jöve el a kánaán. Párás az üveg a vonatban, ahogy kinézünk a Dunára, szétfolyik az arcunk, mindjárt kell a nap. A túlsó parton vasból készült őslények harapnak bele az uszályok gyomrába. Rajtam mindenből a legrosszabb ruhám, amit a Prior áruház előtti kukába dobálunk, ha megvettük az újakat. Már előre szorít a gyomrunk a vámvizsgálattól. A cipő is a kukában végzi, előre hajtott fejjel megyek, lábamon kék Botas cipő. Ploretár adidas.
Anyán is szép új cípő, barnás, atlán vöröses, kicsit mímeli a kigyőbőrt, magas sarkú, szép a bokája benne. Visszaérünk a moziba. Épp most téved el Veronika az erdőben, egy Rókával találkozik. A filmben minden állatot ember játszik, két lábon járnak, táncolnak, énekelnek kórusban és a capella, és ijesztő jelmezeket viselnek.
Mind közül a róka a legijesztőbb. Veronikát akarja elcsábítani, és a legborzalmasabb az mégiscsak az, hogy éppen olyan cipőt visel, mint amit anya vett magának. A cseszlovák cipő van a rókán. Én azt a cipőt nagyon tudtam aztán gyűlölni, utána megrondult benne anya bokája. Feltúrtam a szekrényt, hogy megtaláljam a rókapofát mintázó jelmezt, de nem találtam.
Nem emlékszem, mikor engedett el engem ez az egész, hogy egy hét volt-e, egy hónap, vagy évek, mert a szorongásnak nincsen kis és nagy mutatója. Hogy mennyit és miért rágott engem a félelem, nem tudom, de amikor el tudtam hinni anyáról, hogy ő nem a róka, annak akkor nagyon örültem.

-------------------------------------------------------

Itt van

60 km távolságra elérezni, azt kellene most megtanulni. Becsukott szemel kikerülni a hegyeket, a tereptárgyakat, jól bevenni a kanyart a cementgyár mellett. Célhoz érni.
Nem célba, célhoz. A nyüzsgés maga. Nyüzsgve nyüzsgj.

Úgy volt, hogy én nem öregszek. A Török Feri is megmondta a Népház büféjében. Igaz, a szalonspicc beszélt belőle, de hát mégiscsak így mondta ki, én meg ezt valamiért akartam hinni neki. Ennek az értékéből már nem von le az sem, hogy ő azóta alulról szagolja a valóságot. Hogy felmentést kapok, elmúlni ugyan elmúlhatok, ha nincs ínyemre a maradás, de meg nem történtté azért nem tehetem már magam. Aztán most észre veszem, hogy nem úgy kozmál már a retinámra a látvány, ahogy kellene. Hogy nem azokat a képeket kezdem el hurcolászni, amiket kellene. Szarusodik a szaruhártyám. Olyan erősen kell már hunyorogni, hogy a valóságot lássam, hogy elfárad bele a szemem. Olyan meg már egyáltalán nincsen, hogy az én valóságom. Ólmos nagy objektivitás a szemembe belecsúszott sapka, megfájdul tőle a fejem.
Jó lenne tudni, hogy el vagyok e kárhozva már. Sokszor és sokat vétkeztem, botlottam is csetlettem is, égbekiáltó disznóságokat vittem véghez, szerintem olyat, ami már elég az elkárhozáshoz. De bizonyos nem vagyok benne, hogy elég. Írhatnék egy levelet a Mennybemeneteli Bizottságnak, lajstromba szedve az összes volt dolgaimat, hogy kiszámíthassam, mire számíthatok. Nem holmi Istenpukkasztás lenne ez a részemről, de én már olyan fokon nem bírom a tömeget, hogy elképzelni is rossz,  milyen lehet egy vasárnapi ebéd az eddig valaha volt összes felmenőmmel, akik olyan jóságosak voltak, hogy a mennybe jutottak, és ha nem kárhozok, akkor én is oda jutok. Azt hiszem egy mennyországra néző szerény kis garzont szeretnék a pokolban. Annyit szeretnék majd kárhozni, hogy pont oda jussak. Mert azért áthunyorogni meg mégiscsak jó volna.

Nem bírom én ezt. Komolyan mondom, egyszerűen nem megy. Nyelek nyögve, nyársra fűzött polgár félig átsütve.

2012. október 22-én szabadalmaztatja az árpádsávos mintázatú köztéri kukákat Besenyő Emese kisvállalkozó, melyek az esti órákban már az utcákra is kerülnek. Így az utcai zavargások alkalmával nem kell majd attól tartani, hogy a nemzeti érzelmükben alámerülő engedetlen tömeg még engedetlenebb tagjai felaljzottságukban felgyújtsák azokat. Letenyei további tervei között szerepel a nagymagyarország alakú betonkocka burkolat széleskörő alkalmazása a belső kerületekben. Sajnos ennek szabadalmaztatása a 2012. október 24-én bekövetkező világ vége okán örökre elmarad. Egy Csaba királyfira megtévesztésig hasonlító 700000km átmérőjű meteor csapódik be déli órákban florida partjainál, amely három mandínerrel Soroksárra pattan, miközben sarkvidéki eredetű légtömeget tol maga előtt valamint higanyplazmát, először csak a teszkót rombolja le, aztán pedig az egész univerzumot.

Egész úton haza felé azon ment a para,
grízgaluskámhoz van tojás, de hiányzik a dara.

Egész úton haza felé azon gondolkodás,
hogy akkor meg mi lehetett mikor tyúk se tojás.

Egész úton haza felé azon gondolkodok,
ha nem tojik a szemét tyúkja, helyette is tojok.

Egész úton ukulele.

Nem örökre szól ez itt, inkább hogy csak látra, az ember a szívével látna, vagy mifene, de a szája marad csak tátva - ha látni véli egy hajnalon, hogy kinek és miből, mennyi lehet még hátra.

Az még hagyján, hogy kiderül, hogy a csodaszarvas is orosz, de hogy Hunor és Magor figyelmét elkerülte az, hogy egy gépjárművet követnek idáig az nekem nem életszerű. Egyre inkább őshaza párti vagyok. Meg is fogom alapítani a Magyar Őshaza Pártot. A retúr skodaszarvasok már a spájzban vannak. Utána már bármi lehet. Utána már bármi lesz. A bármi én vagyok.

Detektivbyran - Om du motervarg

Jó napot kívánok, A Gazdasági Világválság Bt és a Global Warming Kft megbízásából hívom. Ne kérdezze, nem direkt lettem marketinges a Passzát fújt ide az irodába aztán itt ragadtam. Igen, a Passzát Lajos, igen akinek a nikkelszamovárgyára is van, de ez most nem érdekes.
A telefonkagylóhoz celluxosztam a kezem, és egy néhai lovon ülök. Csak az iránt érdeklődnék öntől, mint a társadalom egyik reprezántánsától, hogy a társadalom kellőképpen van e beszarva, hogy ez a kettő apokaliptikum itt fenekedik magukra a társadalom tagjára, mint egyfajta szociális pestis.
Szeretném ha legalább arról tudna számot adni, hogy legalább meg tetszenek lenni ijedve. Nehogy ámítsa magát azzal, hogy a tudomány a hit, vagy akár művészet viszi előre a világot, egy nagy frászt. A félelem az ami igazgat itt mindent, ezért van az, hogy gyakorlatilag mindig az e félelem által kitaposott kényszerösvényen halad a kényköves pokolba bele minden. Kényszer ez az elejétől fogva, na ne mondja, hogy nem tudta. Az irány egészen bizonyos a legelejétől fogva, de azért jó lenni jól landolni, tudja.
Jó lenne nekünk tudni, hogy holnap mit mondassunk be a televízióba, tartunk tőle, hogy a kedves társadalom kezd elfásulni, a féléves mummus-zárszámadáson 30%-al csökkent közijedtség szintje.
Tessen egy kicsit beszarva lenni, kérem önt. Lássa be, az is egyfajta egyensúly, ha ön fél. Tessen többet sírni, ha nem teszi el fog szikesedni az országunk, és nem mi leszünk az okai, időben szóltunk. Nem jókedvükben ijesztegetjük önt, minden könycseppre szükség van ilyen ínséges időkben. Azok akik otthonukban sírnak és nem köztereken, tehát a feketesírókkal szemben nem leszünk kíméletesek, ezt úgy értse ahogy mondom. A tagállamok közt sereghajtók vagyunk a humánöntözésben, szankciókon gondolkodik a Szovje..., az Eu. Tessen felvenni hiteleket, és tessen sírni. Klímapolitika, érti. Na csak ennyit akartam, viszhall.