Anya még régebben mesélte, hogy egyszer elment Pestre, hogy megtalálja a számítását. De aztán úgy lett, hogy nem találta doszt se. 3 műszakban dolgozott 18 évesen, ott ahol a sportszeletet csinálták. Azt a régi fajta sztaniolpapírosat. Az volt ráírva, hogy fogy ár: 1Ft. (én erre a fogy ár-ra elég sokáig azt hittem, hogy a leárazást jelenti, mert hogy fogy) Annyit ehetett egy nap amennyi csak belefért. Az öregebbek mondták neki, hogy hamar meg fog undorodni tőle, de úgy mesélte ő ugyan nem undorodott meg, pedig termelt rendesen.
Ezt a mogyorós sportszeletet azt hiszem szeretné. Mondaná, hogy vegyek ha látok valahol. Persze így is veszek, csak én mondom helyette és én is eszem meg.
Anya amikor először evett valamit mindig elmondta ezt: "Újság a gyomorba, hideglelés pokolba, menjen az urakba". Elmondom én is.

Úgy vagyok én az élettel, mint a kisnyugdíjas a termékbemutatóval, hogy azért úgy nagyon eszem ágában sincs nagyon vásárolni, de az ingyen ebédre meg az ingyen metszőollóra a tihanyi apátság tövibe ikarusszal, ólinkluzív, azért még nem mondok nemet. A felétől már nem is nagyon tudok odafigyelni, hogy nekem ez mennyire hasznosan elengedhetetlen. Ebbe a kezedben a sorsod maszlagban nem is nagyon tudtam hinni sose. Persze tudom hogy az, onnan nézve biztos minden igaz, meggyőzhető is vagyok, viszonylag jól is színelek. Meg aztán úgyis én vagyok az első is aki elalszik rajta.
Várni jár belém az élet.

Mondjuk azért az érdekelne, hogy ez a lakás akkor is ennyire üres-e amikor nem vagyok benne. Hogy érzi-e a változást, a jelenlétemet, jelent e valamit is, hogy a talpammal egy kis helyen felmelegítem a parkettot. Olyat meg már elég rég óta nem kérdeznék lakástól, hogy urambocsá hiányzok-e neki. Azt úgy nagyjából sejtem, hogy amíg itt áll magában, céltalanul és üresen, addig nagyokat sóhajtozik amitől párna alakúak lesznek a falak, de hogy ez a hiányomnak szól vagy épp a falak relatíve nagy szabadságigényének arról kevés fogalmam lehet. Nem igen tudom hogyan kell egy lakással szóba elegyedni, térülök-fordulok, az úgynevezett belakási szertartást végzem, hátha javíthatok a renomémon. Belakok, odateszem magam. Langymeleg fotelek amerre a szem ellát. Ahol belakás van ott hullik a vakolat. Szerintem ez lakás valami olyat gondolhat amikor meghallja a kulcscsomóval a motozást a zár körül, hogy na tessék már megint itt ez a szomorúrinocérosz. Pedig nem is vagyok szomorú, ahogy ez az egész nem az. Csak ilyen. Amilyennek el lehet hinni. Nélkülem üresnek, vagy velem annak.

Lehetsz szamár, bálna vagy zsiráf is legott,
És ha úgy tartja kedved, ember vagy rozmár,
De akinek az isten egyszer vip jegyet adott,
Abba az élet ideje jöttével úgyis belekozmál.

Egy tartalékjátékos vagyok, a Komorbánáti Hátra SC tartalék középcsatára. Mindent tudok a gólról, már több gólt is láttam. Az inaim, az izmam is úgy lettek erősítve, hogy a tartalékság minden ismertető jegyét magukban hordozzák. Most egy erősen akaratszagú férfi öltözőben ülök. Körültöttem a játékostársaim, a kezdők, közvetlen mellettem a többi tartalékok. A tartalékok mindegyikének zsebében 90 percre elegendő szotyola, amit a szertáros ad oda a szerelés mellé a meccs előtt. Az öltöző közepén egy ember magyaráz, tökig adidasban, széles karmozdulatokkal tátog. Az edzőbá. Biztos beszél, de ebből én semmit nem hallok, csak idegesen rángő szájat látok, elszántságot, az elszántság mögül kivillanó tökéletes fogazatot.
A kezdők ülő helyzetükben a combizmaikat lazítják, vagy csak eluralkodott rajtuk a rajtláz és idegességükben ránganak. Szemükben a vereség lehetőségének rémülete. A tartalékokéban közöny.
A tartalékok a heréjüket igazítják az adidas nadrágban. Minden valamire tartalék tudja, hogy egy esetleges 89 percben, nyilvánvalóan eredménytartásra és időhúzásra irányuló csere esetén az ő nagy mozdulatuk az a lecserélt játékossal történő pacsi előtti here igazítás. Ezzel járulnak hozzá a csapat sikeréhez, egy légiesen könnyed mozdulat, balról jobbra, vagy jobbról balra, kinek kinek megszokása szerint. És közben kipereg a zsebből, az egy percre elegendő szotyola. Jelenlétük cáfolhatatlan bizonyítéka.

Az emberek lakásokban élnek, jobbára ezt tudják csak elképzelni létezésük keretéül, még a legmerészebbek is lakásokban élnek. Igazi alternatívák nincsenek is, csak lakások, helyek, falakkal körbehatárolt terek, a mindenből kiszakított légköbméterek megregulázása majd ezek használatba vétele.
Itt most elég hideg van, ahogy azt már megénekelte Szűcs Judit di-di-di-di-di-di-didergek, és ahogy mondtam, gyanús vagyok én már magamnak, hogy mindig valakit idézni vagyok kénytelen.
Persze a lakás az kell - noha azt hiszem igazából én soha tudtam rá vágyni, nem tudtam elképzelni, hogy ilyen és ilyen fürdőszobát szeretnék, a barkácsboltokban, ha egyáltalán eljutok ilyenbe nem okoz izgalmat a bordűrok látványa, a fenyőléceket sem akarja a kezem önkénytelenül megsimogatni, a szaniterosztályon sem kap el a vizesblokki hevület, pedig a zománcozott kádak látványának ember legyen a talpán aki ellen áll . Valami olyasmit gondoltam a lakásról, hogy az azért van, mert kell valahol lenni és most sem gondolok többet, azt hiszem. Úgy hiszem bárhol tudok élni, de ezt nem merem kipróbálni, tartok attól, hogy az derülne ki, hogy sehol sem.
Ennél kidolgozottabb gondolataim nem voltak a lakásról.
Persze tudom, hogy a lakás az olyan, hogy élet van benne - már az esetben ha az ott lakók tudnak bele rakni, én mintha nem. Életet, azt. Rongyos életet, vagy édes életet, vagy bármit amit annak lehet hívni. Én meg valahogy nem tudom, hogy mit kell csinálni a légköbméterekkel, tudom, érzem, hogy itt vannak, beleásítanak a képembe és viszont, de nem értem mit akarnak tőlem, akarnak-e valamit.
Én egy légköbméterbe nem tudok szerelmes lenni, de még kettőbe se, egy tornateremnyibe se, csak attól mert rá mondhatom, hogy az enyém. Hogy ő az én tojáshéj vékony biztonságom. De szeretném ha lenne itt valami, valami ami rajtam kívüli és meleg, és nem cserépkályhának hívják. Az én fázásomnak iránya van, belülről kifelé halad és úgy tűnik semmilyen energiahordozó nem képes az útjába állni.

Fura, hogy annak ellenére, hogy mennyire gyorsan történik minden még sincs elmosódva semmi. Mintha a világmindenség a kontúrjaira ügyelne a leginkább. Mert arra azért ügyel hogy a káosz az HD és Dolby Stereo nyomon követhető legyen. (Ha már most előfizet a világvégére, két éves hűségnyilatkozattal, két hónap kedvezményt adunk) A többi nem számít.
Olyan gyorsan történnek a dolgok, de nem mosódnak el, aki lemarad annak tüköréles nagyfelbontású fogalmai lehetnek arról, hogy lemaradása mennyire tetemes és behozhatatlan. Két hét áramszünet kellene csak, vagy szanatórium, nomád tábor, dzsungel szafári és senki nem találná meg a lájk gombot. Sírna mindenki, hogy nem tudja hogyan kell bölényt rajzolni, és egyébként ennyi embernek nem is jár ekkora barlangfal.

Anyára és apára gondolok. És arra, hogy milyen jó, hogy ők ezt már nem láthatják.
Hogy ezeket a részeit már nem kell végig nézniük az én szappanoperámnak. Hogy ezek lényegi részei vagy sem az majd úgyis csak a végén derül ki. De van valami végtelenül megnyugtató abban, hogy mindig ugyanazok a szereplők és ugyanazok a szinkronhangok. Hogy van állandóság, akkor is ha nincs
Anyára és apára gondolok, és arra, hogy, isa befejezett fejezet vogymuk, egy terjedelmes zenekari mű zárótétele.
Epilógus, balra el

Világgá menni csak a rossz gyerekek akarnak. A jó gyerekeknek elég az a világ ami éppen és tulajdonképpen van. Abban szeretnek. Élni. Nincsenek tulajdonképpeni indokaim. Szökési kísérletnek kicsit azért erős, mondja bennem a hang, és ha másra nem is jó az egész, csak hogy tudjam; a hang köszöni, jól van. Ennyi ami biztos. A hang meg én és hogy köszöni. Hurráoptimizmusnak ez kicsit kevés, de a szarbólváratépítést azt azért inkább felülről súrolja. Súroltatom.Olyan igazságokat meg nem szeretnék keresni ami előtte már volt valakié, elég az, hogy minden kimondott szavam, minden leírt mondatom idézet és még csak azt sem tudom, hogy kitől. Szimbolikus vagyok, most éppen magamat testesítem meg. Amikor nem tudok idejében megállni és fal van ott ahol ajtót sejtek az egy bazi nagy szimbólum, lehet a végére járni. Végére járásnak egy kicsit azért erős (hang). Humoros vagyok. Kívülről látom magam és határozottan van az a pont amikor már vicces az, hogy nincsenek fékek. Az ember aki átmegy a falon, és csak ő veszi észre. Ez lennék én, mondom a fal túl oldalán. A szökdösős meg nem értett legkisebb királyfi, a majdnem mindjárt ember. És azért van bennem ám annyi önáltatás, hogy elhitessem magammal, hogy a falnak is bőven szar lenne nélkülem. Nem tudom, hogy vannak e dolgok amik előre ki vannak találva, hogy egyáltalán nem lenni arra lehet e azt mondani, hogy sorsszerűség. Egy csomó dolgot nem tudok, és azt sem tudom, hogyan kell mindezt észrevehetetlenné tenni, ezt a temérdek nem tudást. Abban sem vagyok biztos, hogy kell. Elheverek egy ágyon, elernyednek az izmaim, aprókat ránganak az inak, minden végzi bennem a dolgát, a tüdő ütemesen mozog. Ez lennék én, egy nagyüzem.
Az ember melegségre vágyik. Ez pont tudom. Hogy kitől.

Közhelyesen gyerekes vagyok. Közhelyesen gyerekes dolgok jutnak az eszembe, hogy felhívni tetszőleges számokat (közhivatalokét is) és a "Történetet történetért" Közalapítványra hivatkozva azt kezdeményezni, hogy híváskezdeményező és hívott történetet cserél. El kell mondaniuk életük legemlékezetesebb történetét, az alapítvány egyetlen szabályát kell csak betartani, a "történet nem tartalmazhat valós elemet".
Füllentések vágyvonala, ez lenne a neve.
Aztán teljesen idegenegeket arra buzdítani, hogy találkozzanak velünk meztelenül. Nem a szex miatt, kipróbálni milyen lehetett összefutni két ősembernek néhány millió évvel ezelőtt, hogy milyen az amikor mindenki maga van, és más semmi.
Ez a játék a Pucér időcsalók nevet kapná a keresztségben.

Asszonyok beszélnek, férfiak alszanak, azt észre sem veszik, nélkülük ment le nap, illetve föl se jött, csak el kellett játszani, hogy nekik okuk van ott lenni, már ami belőlük megmaradt, amíg a nap lemegy, asszonyok beszélnek, férfiak fekszenek. Aztán csak lámpafény, végül meg utcacsönd, ez most itt vadregény, azért kell megköszönd, mármint hogy láthatod ahogy nagy tágasok gyávábbak nálad is, mindegyik csak nyafog. Lebegnek súlytalan, tudva hogy nincs sehol, vagy mindentől messze van, nem pihen, nem lohol. A végén még felébredsz, férfiak alszanak, asszonyok beszélnek, giccsesen megy le nap.

Az ingyenembert bármikor fel lehet bújtani, meg lehet kérni, hangzatos ígéreteket lehet füstként fújni az alá az üvegbúra alá amit az életének hisz. Az ingyenember az egy gazdaságkori asztronauta, eltévedve bérben és időben, most épp homokos, szomorú, vizes síkon. Szétnézni ingyen.

Minden reggel kávéval forrázom le a szívem, hogy térjen észre, higgye már el: van ilyen, amilyen ő meg én, és hogy az csak az átlag, hogy becsukott szemmel, azt mondom: látlak. Aztán füsttel etetem ezt a kávéban tocsógót, 300 grammos lüktetéssel egy helyben szaladót, hogy döntsön ma úgy, hogy egy ideig még marad, borda közé be zárva kávé és füst alatt. Minden reggel így csinálok neki fészket, ne érezze azt, hogy ő akkor most kész lett, mert ha engedi az ember, hogy a szíve lássa, nem lesz senki aki rábírja a maradásra.

Egy olyan dinoszaurusz lehetek aki elhibázta a kipusztulást, aki valahogy elbambult egy ilyen történelmi pillanatban, aztán bezáródott előtte a kataklizma ólajtója. Ezért hát jobb híján itt van, és ahogy kinéz most egy darabig marad is. De most már majd rettentően figyelni fog, erre mérget vehet az univerzum.

Itt van a valami, a nagy. Itt settenkedik, jobb híján láthatatlan, a redőny rései közt belopakodó zsákos ember, a mummus, a mókár. Este jön mindig. Mindig csak este. Hanyatt kell vágódnia az embernek tőle, bogárként kell viselkedni, halottat játszani, becsukni szemet, visszafojtani lélegzetet, mozdulatlannak lenni és annak is maradni. Ne vegye észre hogy még élek, higgye azt, hogy már rég elpusztított, velem már nincsen dolga, úgy lett ahogy eltervezte, ő nagy, én a kicsi. De hajnalban jön az érzés, és a torokban születik meg és egész a tarkóig fut, hogy én ezt már nem is játszom, ez a tetszhalálba merevedés már egyáltalán nem játék, már nem az én választásom, és csak azért nem akarom abbahagyni, mert tudom, hogy képtelen vagyok  rá. Hogy ez itt ez valami most végleg van. Már nem mozdul ő, a valami, a nagy, és nem mozdulok már én sem. Egymásra várunk. Már semmi olyan nem fog történni velem ami még ne történt volna meg. Már semmi olyan nem lesz. Játszom ezt én itt, ezt a becsukott szemes majdnem életet, de valójában hiába csak a játék. A nagy valami legyőzött, tényleg játszom csak, de már semmi mást nem tudok ezen kívül játszani, tehát elpusztított. Jó lenne ha nem kellene sokáig élnem így, hogy közben minden este meg vagyok halva. A nappalokat még lábon kihordom. Elfogytak a magam mellett felsorakoztatható érveim.

Albérlethy Álmos, könyökölt az ablakpárkányon és tűnődött a Pünkösd természetén, pontosabban annak egynaposságán, nem mintha jelentősége lett volna, mert tényleg nem, hétfő ide vagy oda. Mindenesetre nem értette, hogy minek lehetett ez a nagy sietség, hogy a szentlélek áradása minden emberi számítás szerint is igénybe kellett volna vegyen egy egész évet, vagy hetet, de öt munkanapot mindenképp. Mert az ilyet azért meg kell tervezni, akinek Mária országa a lakhelye ebben nem is kételkedhet. Mert mi van akkor ha mondjuk rossz helyről, vagy sőtpláne ne adj isten rossz helyre árad az adott szentlélek aztán a világnak akkor befellegzik alfától omegáig értve. Szóval, hogy az ilyet nem igazán érdemes a vakszerencsére bízni, először is hatástanulmányt kellett volna készíttetni a Megigazulási Bizottsággal, hogy kellő irányú és kellő mértékű legyen az áradás, mert történetesen mi van ha a Marson érik be annak a gyümölcse aminek itt a földi halászegylet itta a levét.
A Megigazulási Bizottság aztán kiírta volna a tendert, amit egy Dicsőítésben legalább 10 éves gyakorlattal rendelkező cég végezhetett volna el, a nyertest beperelte volna a vesztes pályázó, és akkor már rögtön jövő év karácsony lenne. És akkor most a Bibliában külön fejezetek jutnának a hátradőlésnek meg a láblógának és a napi hasrasütésnek, hogy miként a leginkább és miért van elveszve ennyire minden.
És az igazság az, hogy mindezt  Albérlethy Álmosnem is az elméjével gondolta, hanem hogy a hasában érezte. Nagyon mélyen lent. Koffein bélelte langymelegben.

Olyan nagyra nőttem,  hogy a saját csendemnél is nagyobb vagyok,
pedig az én csendem az olyan nagy, hogy fel sem érem.
Ami belül halott lett, azt kívülről remélem,
és mintha mostanában az élet is kívülről menne,
és itt is van a kotta hozzá, de semmi érdekes nincs benne.
Olyan nagyra nőttem, hogy a világ minden dolga belém jár aludni,
minden olyan, ami sosem volt egészen,
mindenséggel mért bigyók és izék, enni, inni, ölelni, dugni.

Hogy a szemem egyik reggelre elfelejt látni, a fülem hallani, a lábam járni, hogy nem tudom magamban felidézni a fekete kávé, a cigaretta ízét, az ablak közt elhullott legyek elhelyezkedésének rendjét. Csak ott maradok az estéli sötétben, elfelejtkezik rólam a központi égitest, és én is elfelejtkezem magamról. Két centire van az orrom a faltól, és ez még csak nem is az orrom érdeme.

Régen hogy rettegtem az estéktől, utáltam amikor Nene elkezdte a lavórral a prodedúrát. Ha a Nene elővette a zománcozott bonyhádi lavórt a napnak világos volt, hogy nincs más választása mint lemenni. A Nene körül forgott a világ, rajta álltak vagy buktak a dolgok fontosabbjai, ezért nehezen tudtam megbocsátani neki, hogy miként engedheti meg azt a szörnyűséget, hogy az az erősen tájjellegű alföldszéli éjszaka csak így ránk nehezedjen.
A falusi kutyák másképpen ugatnak mint a többiek, halványan, nem is a holdat, csak azt az elmaszatolódott szélét, biztos azért is érezhettem azt, hogy minden falusi kutya félelelemből el akarja ugatni az éjszakát a fejünk fölül. De valahogy mindig úgy lett, hogy az éjszaka végül mint valami ritka fekete por csak beette magát a fürdésben kiázott kezünk redői közé és egyre csak dagadt, míg minket is kibélelt belülről, betöltött minden gyűrődést a dunnán. Hallani lehetett valaki más szívdobbanását, lélegzetvételét. Érezni a szúnyogok szándékait, kitapintani a bolhák csípésének nyomait. A szám szélén a meleg nyálat, amibe végül aztán minden éjszaka beleragadt. A petróleumlámpa vályogfalra rajzolt démonait. Az összes halottat aki eddig, és aki még csak eztán fog meghalni. Nagyon kellett akkor azt akarnom, hogy múljon el egyszer minden éjszaka, az utolsó falatig meg kellett reggelre enni a sötétséget, ezért lehet az, hogy amit most jobb szó híján úgy mondok, hogy én, annak már nagyobbik hányada már éjszaka és ha gyerek lennék én már biztosan rettegnék magamtól.

Elmenni a széléig, magamban őrzött leeséssel. Az okosok nem horanak magukban ilyet, az ő zuhanásuk teoretikus, szimbolikus, sehol egy makacs folt, sehol egy szétloccsant agyvelő, nyista csont szilánk. Az okoson kicsorbul az inteligens mosópor is. Mert az okos az mindig ad a látszatra, és ha már így van akkor látzsat is ad rá olyan gúnyát ami kizárja a leesést.
Most, hogy elgondolom, az arcom már nem olyan amilyenre emlékeztem, (és ha jól veszem észre, ezzel én vagyok csak így egyesegyedül), most, hogy emlékszem már nem akarok gondolkodni, se okosnak, se butának lenni, se erősen akarni annak akarni lenni.
Hogy őszinte legyek ki szeretnék maradni belőletek - csak néha hallani felőletek, ki szeretnék maradni a hovatartozásaitokból, a hovatovábbjaitokból, a hülye klubjaitokból, az elcseszett szappantragédiáitokból, a nekem eljátszot leeséseitekből. A műből, abból.
Az igazsággá szopogatott hazudásokból, a nyelvetek hegyén, abból. Tulajdonképpen én már magamból is  szeretnék kimaradni olykor, hisz én is a nagy egséz ki fia borja vagyok, vagy hogy. Nem is sokat veszítenék velem.
Ezt gondoltam tényleg, de most én is megállok itt a szélén, megállítom a mozdulatot, lustaságból vagy gyávaságból, most megálltam, azt akartam, hogy megálljon minden, hogy kép legyen, és legyek én a képnek a része és úgy nézzem azt ami van, hogy meggyőzhessem magam róla, hogy akár ez az egész az enyém is lehetne. Csak hát ez hazugság, és mindig rajtam kapom magam. Semmit sem lehet, egy égnek nevezett plafonban egyesülnek a falak.